Ékes Ilona 2009. február 25-i felszólalása a kommunizmus áldozatainak emléknapján a parlamentben.

A szenvedéstől félő korok embere gyenge és sérülékeny, fél mindentől, végletesen gyanakvó.

Aki szenvedett, az megismeri az erőt, amellyel képes megbocsátani. De a szenvedés méltóságát az emlékezés adja.

Tisztelt megjelentek! Tisztelt emlékezők!

Emlékek nélkül az ember csak önmaga kísérlete, üres próbálkozás. A szenvedés emlékétől megfosztott ember erőtlen. A szenvedés szavaitól eltiltott ember pedig már önmagáról sem tud beszélni.

Magunkért is teszünk, amikor emlékezünk.

Amikor megtörve a csend és hallgatás összeeseküvését sok évvel a történtek után beszélünk róla, hogy a II. világháborúban Magyarországra érkező, a fasiszta német megszállás alól felszabadító, s egyben a kommunista szovjet megszállást hozó orosz és más nemzetiségű szovjet katonák magyar nők tízezreit, szerény becslések szerint mintegy 200 ezer magyar nőt erőszakoltak meg, 20 % lett várandós, körülbelül 70 ezren fertőződtek meg sokszor életreszóló betegségekkel, lett a sorsuk lassú, szenvedésekkel teli halál.

Az életben maradottaknak is maradandó lelki és testi sérüléseket, súlyos szenvedésekkel járó betegségeket okoztak a vörös hadsereg háborús bűnöket elkövető, erőszaktevő katonái. Az áldozatok és leszármazottaik érzékenységét, mindannyiunk női méltóságát sérti, hogy a mai napig

Budapest szívében a Szabadság téren még mindig áll a szovjet megszállást hirdető emlékmű.

A kommunizmus nemcsak a testet törte, a lelket és szellemet kényszerítette a terrorral őrzött egyformaságba, de a reményt is a hétköznapok túlélésének szolgálatába állította. Megtanította az embereket a megtörtség elviselésére, a reménytelenség elfogadására. A kommunizmus kora az emléktelenség kora: a kommunizmus maga az emlékezet-vesztés.

És ahol csak a felejtés segíthet, ott ma is kommunizmus van.

Nemes Nagy Ágnes így kérdez versében: „S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,/A feltámadás vagy  feledés?”

Ha mi nem tudunk a kommunizmus szenvedéseiről és bűneiről beszélni, ha nem találunk rá a szenvedés elmondható történeteire, akkor nem lehetséges a megértés és a megbocsátás. Akkor feledés van és nem újraéledés.

Emlékezni is szenvedés és felelősség. Az emlékezés nem lehet elnéző, nem sütheti le a szemét. Az emlékezet nem mérlegelhet súlyosság vagy a holtak száma szerint: annak mindig az érték pusztulását és a hatalom tombolását kell keresnie. Az emlékezésben nem a viszonylagost, hanem az örök igazság jeleit kell kutatnunk.

Nem mindenkit avat hőssé a halál. Emlékezzünk ma azokra is, akiknek családja múltját, gyermekei jövőjét, munkája gyümölcsét, értékes tetterejét, önbecsülését vette el a kommunizmus. Akiket a kiszolgáltatottság rabságában és morális csapdájában őrölt élő halottakká. Akiket megtanított elvei ellen cselekedni és végletesen megalkudni. Akikben kioltotta egy jobb jövő fényét.

Emlékeink ott lapulnak a suttogva, zárt ablakok mögött elrebegett szülői intésekben és óvásokban, a propaganda harsányságában, a terror eszközeinek sötét árnyaiban.

„Női hadifoglyokat mi nem ismerünk – válaszolják a hetvenes években a Kádár titkárságon a segélyt kérőknek. Voltaképpen igazat válaszoltak, hiszen évtizedekig nem akarták ismerni őket. Nem akartak tudni a terhesen elhurcoltakról, a későn hazatértekről, az örökre ott maradottakról. Róluk a donyeci szénbányák, a baskíriai és a tatárföldi építkezések, a szibériai fakitermelések női rabszolgáiról – írja a Végtelen foglyai című könyvében Kormos Valéria.

- a múltjukat megtagadó társadalmaknak nincs jövőjük sem,

- Európa addig nem lesz egységes, míg nem lesz egységes a története, míg nem ismeri el úgy a kommunizmust, mint a nácizmust közös történelmi örökségként, és nem kezdeményez őszinte és mélyreható vitát a múlt század totalitárius rendszereinek bűneiről,

- a kommunista múlt által okozott bűnös lelkiismeret súlyos teherként nehezedik Európa és gyermekeink jövőjére

- áll az európai lelkiismeretről és a kommunizmusról szóló Prágai Nyilatkozatban

 Ne hagyjuk, hogy tréfa legyen mindebből, könnyed szellemeskedés, táncdalfesztiválos hangulat, észrevétlenül kialakuló visszavágyódás, amolyan „akkor mégiscsak” jobb volt érzés.

Az emlékezés házat épít a jövőnek, és formát ad az emberi létnek. Magunknak is tartozunk a szenvedés szavaival, az emlékek erejével:  megbocsátással.

A bajban ugyanúgy, a küzdésben talán még jobban. Így kellett helytállnia a nőknek a férfiak mellett, mindig.

A hőseink legtöbbje mégsem nő. Ahogy nagyra tartott tudósaink, neves történelmi személyiségeink, emlékezetes politikusaink is inkább férfiak. Ők nagy tetteikkel, kimagasló képességeikkel, nagyívű terveikkel ugyanakkor nem csupán a nemzetnek adtak példát, nemcsak a közösség céljaiért dolgoztak. Hanem önmaguk emlékezetén is.

A nők odasimulnak a hősök mellé. A bajban ugyanúgy, a harcban talán még inkább. Erejük a közösség életébe vegyül, nem egyéni példájuk, hanem tetteik eredménye szolgál bizonyítékul arra: voltak, szolgáltak, feláldozták magukat.

Ahhoz, hogy maradjanak hősök, nemcsak forradalomban, harcban, hanem a kétes jóléti tengődés mindennapjaiban is, beszélnünk kell arról, hogyan válhatnak a nők, - az ugyanúgy vagy még jobban helytálló nők - a hétköznapok névtelen szolgáiból mértékadó példákká. Nem férfias harcosokká, hanem női erejű, megbecsült közösségformálókká a közéletben, a családban és önmagukban.

A nők helytállása általában a névtelen szolgálat példája marad. Néhány magányos kivétel, köztük Wittner Mária bizonyítja, hogy a női hősnek is van neve. Aki most is fáradhatatlanul az egészségét sem kímélve járja az országot, hogy beszéljen a múltról, beszéljen és mondja el az igazságot. Tavaly nem kaptunk lehetőséget a film vetítésére, idén  itt vagyunk és a mai megemlékezés középpontjában áll a „Hóhér vigyázz” c. film.

A Wittner Máriáról, készített portréfilm vetítése előtt szeretném megköszönni az alkotóknak Siklósi Beatrixnak és Matúz Gábornak, hogy  nem kis akadályokat leküzdve filmjükkel egy hiteles élettörténet bemutatásával állítottak emléket, mely példát mutat a jelennek és a jövő nemzedékeknek.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Kép: terrorhaza.hu