Különös érzések kavarognak az emberben, amikor – ráadásul advent idején – megfordul egy átmeneti szálláson. Eltűnődik a társadalom peremére sodródott sorsok felett, egyre ismételgetve a kérdést: Miért? Miért van ez így? Miért történhet ez meg? Mégis, amikor kétórás beszélgetés után eljöttem a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Alföldi Átmeneti Szállójáról, a miértek mellett valami más is visszhangzott bennem. Az, amit Dánics Izabella, Olgyay Anna és Tóth Éva Mária mentálhigiénés szakemberektől hallottam: hogy eltékozolt élet nincs, semmit nem érő ember nem létezik.

– Mióta dolgoztok a BMSZKI Alföldi Átmeneti Szállóján és hogyan kerültetek ide?

Dánics Izabella (29 éves): Több mint két éve költöztem Kárpátaljáról Magyarországra. Korábban más országokban sokféle területen dolgoztam, itt ez az első munkahelyem. Mentálhigiénés munkakörre alkalmaztak. Korábban volt a szállón egy addiktológiai konzultáns kolléga, aki elkezdett hasonló szemléletben dolgozni, de az ő kilépésével a folyamat megszakadt. A vezetőség sokáig keresett munkatársat, aki mindezt kibontakoztathatja. Addig mindössze két önismereti csoport működött pályázati forrásból, nem volt kiépített rendszer. (A Dózsa György úti központi épületben volt és jelenleg is van pszichológus, de kifejezetten a lelki egészséget célzó munkát nem végeztek a BMSZKI-hoz tartozó 23 intézmény egyikében sem. Ma már a Szabolcs utcai szállón is van mentálhigiénés kolléga és tevékenység.) Két évvel ezelőtt elvállaltam, hogy megszervezem és elindítom az Alföldiben a mentálhigiénés munkát. Adottak voltak a keretek: egyéni beszélgetés, csoportfoglalkozás, de hogy hány ügyféllel foglalkozom és milyen módon, azt a vezetőséggel a tapasztalatok birtokában hetente újragondoltuk és megbeszéltük, így forrta ki magát a munkakör. Egy idő után jeleztem, hogy egyedül kevés vagyok – több mint 220 fővel dolgozunk, egyedül lenni velük a csoportfoglalkozáson, kirándulásokon és egyéb programokon nem elegendő, egyéni segítő beszélgetésekre szinte nem is maradt időm –, így került ide a két kolléganő és alakult ki a jelenlegi team.

Olgyay Anna (34 éves): A szociális szféra számomra nagyon új, annak idején tanárként és bölcsészként szereztem a diplomáimat Szegeden. Bellával csoporttársak voltunk a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztő posztgraduális képzésén, ahol másfél évvel ezelőtt végeztünk. A képzéstől sokat kaptam szemléletmódban és önismeretben egyaránt, és szerettem volna a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazni. Korábbi munkahelyeimről a tanítás, a közösségvezetés és oktatásszervezés tapasztalatait, úgy gondoltam, itt szintén lenne lehetőségem hasznosítani, így érkeztem, hívásra, az Alföldibe. A közösségi munka mellett leginkább az egyéni segítő kapcsolat, az emberek lelkivilága és személyes sorsa érdekelt. Hogy a súlyosan traumatizált embereknél mi hogyan működik majd, és megszokom-e ezt a közeget, arról nem volt sejtésem.

Tóth Éva Mária (38 éves): Tizenegy éve költöztem Pécsről Budapestre, a szociális munka és a teológia elvégzése után. Első munkahelyem a Máltai Szeretetszolgálatnál volt, ott ismerkedtem meg a különféle terápiás irányzatokkal, mint család és -párterápia, autogén tréning, egyéni életvezetés. Ott kaptam rálátást arra, hogyan lehetne nehéz sorsú, szenvedélybeteg emberekkel másként foglalkozni. Fontos eszköznek a segítő és lelki beszélgetéseket tartom. A hajléktalanság mindig nagyon közel állt a szívemhez. Egy évvel ezelőtt kerültem az Alföldi Átmeneti Szállásra. Esetkezelőként vettek fel, majd négy hónappal később áthelyeztek mentálhigiénés pozícióba.

– Az 1888 óta létező, eredetileg is menhelynek szánt, az évtizedek során szeretetotthonként és kórházként is működő épület húsz éve látja el jelenlegi funkcióját. Kiket fogad be és mit nyújt lakóinak?

Dánics Izabella: Krízisidőszakban, azaz november 1. és április 30. között maximum 257 főt, nyáron pedig 221 főt tudunk befogadni. Nagy a fluktuáció, havonta kb. 30 fő cserélődik az intézményben: vannak, akik másik szállóra vagy lakásba költöznek; számos halálesettel is szembe kell néznünk; és jönnek új lakók is rendszeresen. Huszonöt év alattiakat és 24 órás egészségügyi felügyeletre szorulókat nem vehet fel az intézmény. Jelenleg 27 éves a legfiatalabb és 73 éves a legidősebb lakónk. Az épületben 26 lakószoba van, nagy részük tíz fő fölötti létszámú. A legtöbb szobában van televízió. A konyha és a zuhanyzó közös. Szállást nyújtunk nekik és szociális munkát, hivatalos étkeztetés nincs. Önellátónak és önfenntartónak kell lenniük a hozzánk érkezőknek. Különböző népkonyhák igyekeznek segíteni: némelyik a jövedelemtől teszi függővé az ellátást, mások hoznak adott mennyiségű ételt s a sorban állóknak kiosztják, de ez legfeljebb 30-60 adag. Feltételekhez kötötten, de az önkormányzat is támogatja a rászorulókat, akik ez által kedvező áron juthatnak meleg ételhez. Pékáru-adományt nem rendszeresen, de időnként nagy mennyiségben kapunk.

– Milyen sorsokat láttok itt magatok körül, általában kik kerülnek ide?

Dánics Izabella: Ez nagyon különböző. A hajléktalan nem egy egyedülálló, soha senkije nem volt ember, itt mindenkinek volt családja, itt apák, anyák, gyerekek, testvérek, férjek, feleségek vannak. A társadalom számára ők jelek, hogy abban a családban valami nem jól működött. Nagyon sok az áldozat is közöttük, nemcsak gazdasági és jogi, hanem erkölcsi szempontból is. Van, aki más ember helyett ült börtönben vagy fizetett pénzbírságot. Az itt élő emberek számára a mérce nem a társadalom által felállított norma, hanem az, hogy saját magához képest mindenki tegyen előre egy lépést.

– Hogyan telik egy napjuk az itt lakóknak?

Dánics Izabella: Változó, hiszen nagyon színes a lakóközösség. Van, aki dolgozik, tartja a kapcsolatot a gyerekeivel, küldi haza a pénzt a vidéken élő családjának. Van, aki adósságba keveredett, és ezt a helyzetet úgy oldja meg, hogy itt lakik és közben törleszt. Vannak, akik egész nap az ágyban fekszenek, csak enni és fürdőszobába menni kelnek föl, sokan betegek. Mások guberálnak, kukáznak, gyűjtögetnek, vagy piacolnak, ügyeskednek, adnak-vesznek. Nagyon sok életrevaló ember van itt, aki úgy, ahogy tudja, megoldja a boldogulását. Van egy az utcáról megközelíthető zárt udvarunk, sokan ott töltik az egész napot. Pályázati forrásból elhelyeztünk ott öt fémdoboz-automatát; egy automata egy bedobott dobozért három forintot ad. Sokan ebből tesznek szert némi bevételre. Évente 1500 ember is megfordul ezen az udvaron. Jó mód ez arra, hogy azokat a közterületen élő hajléktalanokat is, akik soha nem jönnének be a szállóra, becsalogassuk. Ha az udvaron már nagyon fáznak, behívjuk őket például filmet nézni vagy társasjáték-csoportra, és látva, hogy ott meleg van, kapnak forró teát és egy-két jó szót, egy idő után, félelmeiket legyőzve, akár be is költöznek néhányan.

Nagyon szép történeteink is vannak: egyik lakónk, aki tavaly még az utcán aludt, csoportvezető lett a munkahelyén, a vasöntödében. Tartja a kapcsolatot a gyerekeivel. Itt is sokféle közösségi tevékenységben részt vesz. Az aulában a karácsonyi dekorációt is ő rakta fel munka után, mert alpinista, tud létrával járni. Az egész szobára főz, esténként az ő főztjét eszi közösen 10-12 férfi…

Ez a csodák helye, csak a megfelelő szemüveget kell a lelkünk elé tartani.

A szorongást is gyógyítani kell

– Minden bizonnyal az említett megfelelő szemüveg már része a mentálhigiénés szemléletnek…

Dánics Izabella: A hajléktalan ember sorsát nem kizárólag a lakás és a munka oldja meg. Nagyon fontos, alapdolog a létbiztonság, de ha valaki szorong, megoldatlan belső konfliktusai vannak, akkor ezzel foglalkozni kell. Egyszerűen mondva: lelke is van az embernek, és a külső körülményei, szociális kapcsolatai javítása mellett ezt is gyógyítani kell ahhoz, hogy stabilitást érjünk el nála.

– Hogyan fogadták a mentálhigiénés megközelítést a kollégák és a szálló lakói?

Olgyay Anna: A vezetők nagyon nyitottak, küldetésnek érzik, hogy ezt az újfajta tevékenységet beemeljék a szociális segítő munkába. Persze, mint minden változás, ez is kihívást jelent és feszültséget is hord magában. A lakók bizalma lassan épül felénk, hosszú idő alatt épült falakat bontogatunk.

Dánics Izabella: Preszl Éva, az ellátási egység vezetője és két helyettese, Becze Szabolcs és Malasits-Földi Bernadett hisz abban, hogy a lelki egészség javításáért érdemes lépéseket tenni. A vezető asszony pályázati források felkutatásával teremt új lehetőségeket. Ahhoz ugyanis, hogy külsős szakembereket hívhassunk a különböző foglalkozásokra, hogy legyenek sporteszközök, hangszerek, szakkönyvek, a foglalkozásokon harapnivaló és tea, a közlekedéshez BKV-jegy és így tovább, a BMSZKI önereje mellett szükséges a pályázati támogatás.

Olgyay Anna: Többek között a gyászcsoport-vezetéshez, művészetterápiához és párkapcsolati pszichoedukációhoz is megvan a képesítésünk, a filmklub vagy a sportfoglalkozás megszervezése sem jelent gondot, de ebből a keretből tudtunk meghívni például pszichológust, pszichiátert, tánc- és meseterapeutákat, zenetanárt. Ezek a csoportfoglalkozások mind színesítik a palettát és lehetőséget adnak a különböző terápiás eszközök bevetésére a gyógyulás érdekében. A szakemberek számára is kihívást jelent az elesett emberek társadalomba való visszaintegrálására tett igyekezet; lelkesen és önzetlenül vesznek részt a programban.

Tóth Éva Mária: Gyuris Tamás másfél éve megválasztott új igazgatónk szemlélete is mentálhigiéné-központú. Vallja, hogy minden ember számít, és mindazt a lehetőséget, amit a körülmények és az eszköztár megenged, minden ember számára szükséges biztosítani.

Olgyay Anna: A vezetőség többször említette, hogy szeretnék, ha az intézményekben egyre több csoportfoglalkozás lenne, hiszen a sorstársközösség megteremtésére tett kísérlet az egyéni szociális munkát is hatékonyabbá teheti, illetve valamelyest tehermentesíti.

– Vannak-e a munkátoknak konkrét eredményei?

Dánics Izabella: Legtöbbször a tehetetlenség állapotával kell megküzdenünk, azzal, hogy valaki az alapszükségleteinek a bár hiányos, de kielégítő biztosítása mellett – szállás, minimális ellátás – beleragad a tehetetlenségbe. Okos, értelmes, jó képességű emberek is, akik gyermekeket neveltek fel, családjuk, vállalkozásuk, munkahelyük volt, hetekig-hónapokig fekszenek az ágyukban és nem mozdulnak ki onnan. Eredmény, ha egy ilyen ember végül mégis lejön csoportfoglalkozásra, mosogat, tolja a kerekesszékes társát, eljön velünk kirándulni. Eredmény, hogy sikerül bejuttatnunk elvonóra, rehabilitációra szerfüggőket. Miként az is, hogy egy párnak megszerveztük az esküvőjét kisebb ünnepséggel, méltó körülmények között. Évi behozta az ő és a férje esküvői ruháját, és ennek a hölgynek lett fátyla, menyasszonyi ruhája, magas sarkú cipője, a vőlegényének öltönye… és volt házi lakodalom. Törekszünk arra is, hogy a haldoklókat kibékítsük a hozzátartozóikkal, akikkel megromlott a kapcsolatuk, bár ez ritkán sikerül. Egy lakónknak az is nagy ajándék volt, hogy a halála előtt még el tudtunk menni vele a Hadtörténeti Múzeumba megnézni a hajdanán általa készített makettet. Vagy amikor valaki szeretett volna még egy utolsó közös bográcsozást itt az udvaron, megszerveztük neki. Sok ember örömére teljesült egy kívánság.

Bográcsozás az udvaron

Tóth Éva Mária: Tavasszal hetente tíz-tizenöt csoportfoglalkozást tartottunk, és ez átbillentette őket egy olyan nyitottságba, hogy most bármilyen program van, rövid idő alatt lehet találni rá részt vevőket. Nincs olyan, hogy nem tudunk elvinni koncertre valakit, ellenkezőleg: már várják, hogy mi lesz a következő program. Elkezdett kialakulni egyfajta közösségi szellem. Nemrég absztinens szállóra ment egyik lakónk és megköszönte a nyári programokat. Kérdeztem, hogy mit, hiszen ő nem volt túl sok programon jelen, és mondta, hogy a Teleki téri pingpongozást. Ilyen apró dolgok is elindíthatják őket azon az úton, hogy le lehet tenni az alkoholt, lehet másként élni. Csupán azzal, hogy másképp beszélünk velük, másképp szólunk hozzájuk, visszaadjuk rég elveszettnek hitt emberi méltóságukat.

 – Milyen házon kívüli programok jellemzők az Alföldi életében?

Dánics Izabella: Időnként kapunk adományként koncertre, színházba szóló tiszteletjegyeket. Ilyenkor a lakóink megtapasztalják, hogy nem kell feltétlenül alkohol ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Pár órára elfelejtik, hogy hová mennek vissza. Gyakran kirándulunk, voltunk már barlangászni is, nyáron eveztünk a Római parton, leutaztunk a Velencei-tóhoz.

Tóth Éva Mária: Egyik este elmentünk az A38-as hajóra, majd fel a Citadellához. Különösen a kerekesszékesek számára volt nagy élmény a kivilágított Budapest látványa. Az adományba kapott öt kerékpárral heti szinten kerekezünk, rendszeresen focizunk, pingpongozunk valamelyik közeli téren…

– A belépőjegyek esetén meghirdetitek, hogy lehet rá jelentkezni, vagy ti jelölitek ki, hogy ki vehet részt az adott programon?

Olgyay Anna: Vannak, akik már maguktól érdeklődnek, hogy mikor lesz a következő program, mert szívesen csatlakoznának. Időről időre kialakul egy kisebb kultúrakedvelő társaság, akikről tudjuk, hogy ha éppen nem dolgoznak vagy nincs más programjuk, szívesen eljönnek, így vannak olyan esetek, amikor célirányosan ajánlunk fel egy-egy tiszteletjegyet a megfelelő embereknek. De legtöbbször végigjárjuk az egész épületet, és ki is plakátozzuk az adott programot, hogy mindenki értesülhessen róla. Olyan még nem fordult elő, hogy egy program iránt érdeklődő, arra nyitott lakót visszautasítottunk volna. Általában igyekszünk ingyenes városi programlehetőségeket keresni, hogy ne a létszámkorlát legyen az akadály.

Dánics Izabella: Mindennap minden szobába bemegy valamelyikünk. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ott legyünk a lakók életében és megszólítsuk őket. Ha valaki két éve itt van és még soha sehová nem jött el, akkor is tudjon a programlehetőségekről. Volt, aki másfél évnyi passzivitás után kezdett nyitottá válni a szabadidős foglalkozások iránt.

„A kilátástalanságban is felcsillanhat a remény”

– Mióta vannak az intézményben lelkiségi programok?

Dánics Izabella: A mentálhigiénének része a spiritualitás, hiszen a teljes emberrel foglalkozunk. Meghívásunkra 2016 októbere óta a hozzánk legközelebb lévő plébánia, a Szent Rita-plébánia plébánosa, a közös munkára abszolút nyitott Tóth Kálmán atya minden héten bibliai csoportfoglalkozást tart az intézményben. Felmerült az igény nagyobb lélegzetű lelki programra is, és 2017-ben két ilyen hétvégét sikerült is megszerveznünk, a Lélekharang csoport kihelyezett programjaként, 17-17 fővel, a Szűz Mária Társasága Jablonka úti anyaházában, lélekemelő környezetben.

Olgyay Anna: A lelkiségi programokon sok külső vendég megfordult már, például Csapó Emma, a Kiút Veled Egyesület vezetője, és volt mentálhigiénés évfolyamtársunk, Zygar Malgorzata nővér is többször besegített. Jól jön számunkra az önkéntesek lelkes segítsége.

Minden emberben ott van az igény a spiritualitás felé, még akkor is, ha valaki semmilyen felekezethez sem tartozik. Valamit mindenki keres. Ezeken az alkalmakon a részt vevők a saját elmondásuk szerint megnyugvást, közösségi élményt, békét, szeretetet találtak. A kilátástalanságban is felcsillanhat a remény.

A Lélekharang csoport kihelyezett óbudai programján

Tóth Éva Mária: A hajléktalan ember nemcsak azzal küzd, hogy kisodródott a társadalom peremére, hanem azzal is, hogy elveszíti emberi méltóságát. Lenézik őket, nem veszik komolyan az egészségügyben, az ügyintézések során, leköpik az utcán, bántják, ha kukáznak. Mi embernek nézzük őket, és ennek megfelelően próbáljuk a vágyat és a motivációt újraéleszteni bennük. A csoportfoglalkozáson a legnehezebb megfogalmaztatni velük, hogy van-e értelme élni azután, hogy levágták a lábát, hogy elveszített mindent, hogy alkoholbeteg, nincs mögötte család, kapcsolati háló, hogy 26 ezer forintból él. Sokat foglalkozunk azzal, hogy az adott helyzet és a halál közötti állapotnak van-e még minőségi lehetősége. Siker, ha azt találjuk, hogy igen. Egyik utóbbi csoportfoglalkozáson megfogalmazták, hogy igenis lehet keresni értelmet. A sorstársközösségek is beindulnak, amikor egyik elmondja a másiknak, hogy van értelme, lehet ezen változtatni – bár a változáshoz vezető út nagyon hosszú.

Dánics Izabella: Az itt élő emberekre teljes emberként kell nézni. A mentálhigiéné és a szociális munka egymást kiegészítve, egymásra épülve tud tenni az emberekért.

Tóth Éva Mária: A módszerek tekintetében nagy a szabadságunk, ami egyszerre előny és nehézség.

Olgyay Anna: Ugyanakkor tanulási lehetőség is, hiszen kipróbálhatunk sok mindent. Van, ami működik, és van, ami kevésbé. Van, amihez idő kell és hit, hogy majd idővel beérik...

– A pályázatok és az önkéntesek mellett milyen segítséget kaptok még a munkátokhoz?

Olgyay Anna: A Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetéből már többször voltak nálunk terepgyakorlaton hallgatók. Ez a lakóinknak nagyon jó, mert ilyenkor itt van tizenöt szakemberjelölt, és egyikük ötven percben csak rájuk figyel. És persze fontos tapasztalat egy-egy beszélgetés az ország különböző részeiről érkező hallgatóknak is: ad nekik egy pluszbenyomást, érzékenységet arról, hogy a hajléktalan más, több, mint amit az aluljáróban látunk.

Otthonidézés, otthonmegélés a szeretet ünnepén

– Hogyan telik az intézményben a karácsony?

Dánics Izabella: A karácsonyi ünnepséget december 20-án tartottuk. Fontosnak véljük, hogy az ünnep ne múljon el jel nélkül. Hisszük, hogy az ünnep nem attól szép, hogy olyan, mint az óriásplakátokon, hanem attól, ahogyan mi viszonyulunk egymáshoz. A lényeg, hogy bennünk mi történik. Lehet az ünnep akkor is lélekemelő, ha nem családban élek, de azon a napon kicsit kedvesebb vagyok a szobatársammal vagy kap tőlem egy mosolyt ajándékba. Általában egyszerű színdarabbal készülünk, olyasvalamivel, amit ők tudnak adni a társaiknak. A hajléktalanlét velejárója, hogy mindig kapnak, holott ők is rengeteget tudnak adni, csak ezt valahogy ki kell aknázni belőlük. A legnagyobb ajándék, amit az ember adni tud, saját maga. Ezért készülünk színdarabbal, mert ahhoz türelem kell, pontosság, odafigyelés a másikra, alkalmazkodás hozzá, azonosulás a mondanivalóval és így tovább. Feldíszítjük az aulát, készítünk adventi koszorút. Jönnek vendégelőadók, van vacsora, ajándékosztás.

Olgyay Anna: A lakókkal varrtunk kis zsákocskákat ingekből adventi naptárként. Ezekből ők és az itt dolgozók is mindennap húzhattak idézeteket. Próbáltuk hasonlóan megjeleníteni az ünnepet, úgy előkészülni rá, mint ahogy családban teszi az ember. Megkértük a lakókat, hogy egy-egy szóban mondják el, mit jelent számukra a karácsony és a szenteste. Rengeteg kedves emlék idéződött fel: angyal, karácsonyfa, száncsengő, hóesés, szeretet, béke, és e mellett nagyon sok fájdalom is: gyász, halál, szétszakadás, sötétség. Ezekből készült el szófelhő formájában az Alföldi karácsonyfája, ami így reális képet mutatott arról, hogy az ünnepnek két oldala van, hogy ilyenkor nekik a nehézségeket, a veszteségeket is át kell élniük.

Tóth Éva Mária: Az adventi dekoráció, az, hogy ők is kaphatnak fényfüzért, meglepte őket. Itt a sivatag közepén ez a sok apróság nekik az életet idézte. Azt, hogy nekik is lehet így, nekik is lehet az ünnep ilyen. Némelyik szobát feldíszítik, mások számára pedig az az összkarácsonyi élmény, amit az aulában megteremtünk.

Dánics Izabella: Korábban a személyzet díszítette fel a fenyőfát, most mi a lakókkal együtt tesszük. Ők teszik! A mézeskalácsot is együtt sütjük. A legnagyobb konyhában összegyűlünk és ők gyúrják a tésztát. Van, hogy megfogjuk valakinek a kezét és húzzuk, hogy gyere, mert fontos vagy, csak ülj le és nézd, nem kell semmit csinálnod. Aztán vagy jön, vagy nem. A vak lakónk csupán annyit tudott, hogy gyúrta a tésztát, de azt szuperül csinálta. És nagyon örült mindenki, hogy ő is bekapcsolódott. Ilyen hidakat próbálunk képezni. Nekik is jó élmény, amikor megtapasztalják, hogy: te is itt vagy, én is itt vagyok, s nem is olyan rossz, ha mi együtt csinálunk dolgokat. És ez egy idő után önműködővé válik.

Tóth Éva Mária: Ez a sokféle program abban is segít, hogy mindig megjelenik valaki, aki korábban nem tette. Egy nagyon magatartászavaros fiú is eljött, a tepsit tologatta be a mézeskaláccsal, és közben fülhallgatóval hallgatta a zenét, de bekapcsolódott ő is. Kidobták otthonról és ez az élmény: a meleg, az együttlét, a mindenki csinál valamit mint karácsonyi készülődés, számára nagyon erős otthonidézést, otthonmegélést jelentett.

Betlehemes az Alföldiben

Dánics Izabella: A készülődéssel, mézeskalácssütéssel, karácsonyfával, színjátszással, zsákocskák megvarrásával szembesülnek a lakók azzal, hogy van karácsony. Hogy ez nem ugyanolyan nap, mint a többi. Egy utcán élő hölgy csoportfoglalkozáson állította, hogy neki márpedig ugyanolyan, és ne mondjuk, hogy más, mert nem más és nem fog történni semmi. Aztán azzal, hogy mézeskalácsot formázott és evett egy szelet házi süteményt, mégiscsak ünneppé vált. Már nem ugyanolyan volt az a nap, mint amilyen szokott lenni a többi.

A segíteni akarás az itt lakóknak is alapvető igényük

– A többi ünnepet is ugyanígy behozzátok a ház falai közé?

Dánics Izabella: A nagyobbakat igen. Farsangra, húsvétra, augusztus 20-ra is készülünk különböző programokkal, Szent Iván-éjhez, október 23-hoz kapcsolódóan is szerveztünk már közösségi programot. A legutóbbi a szüreti mulatság volt, no persze alkoholmentesen.

Olgyay Anna: Sokaknak azért nehéz a csoportszobába lejönniük, mert félnek, hogy ott meg kell nyilvánulni személyesen, viszont egy olyan ünnepséghez vagy táncos mulatsághoz, ahol már sokan vannak, könnyebben csatlakoznak. Van igény a felszabadult együttlétre.

Tóth Éva Mária: Kéthavonta táncos mulatságot rendezünk az aulában. Van, amikor zenél valaki, máskor laptopról szól a zene, amit most már ők választanak. Az ilyen alkalmakat utána mindenki visszhangozza, hogy milyen nagyon jó volt, és a következőig érdemes kitartani.

Dánics Izabella: Aki állami gondozásban nőtt fel, egészen kicsi korában lemondtak róla, ütötték-verték, megerőszakolták, aki mindig azt kapta, hogy nem, hogy mondjon magára igent? Rengeteg tragédia van, ami agressziót szül, és mi azt is próbáljuk megtapasztaltatni velük, hogy a feszültségoldásnak más formája is van. A tánc az agynak ugyanazt a részét aktivizálja, amit az alkohol, tehát úgy is jól érezheti magát valaki, hogy józan és táncol. Focizni is azért focizunk, hogy megtanuljunk csapatban dolgozni, és képesek legyünk úgy levezetni a feszültséget, hogy nem rombolunk, hanem építünk. Ez megvan a lakókban, nekünk csak meg kell adnunk a kereteket hozzá.

A szüreti bál előtt elmentünk színes leveleket, terméseket gyűjteni dekorációnak, és az aulát velük együtt díszítettük fel. Mondtuk is nekik, hogy ezért lett ilyen szép! Ezek apró dolgok, de fontosak az önbecsülés szempontjából is, a közösségépítés és a feszültségoldás mellett.

Tóth Éva Mária: Ha hívjuk őket segíteni, egy idő után már maguktól kérdezik, hogy mit segíthetnek. Ez az alapvető emberi igény, vágy ott van mindenkiben, akár kerekesszékben ül, akár vak, akár 27 éve az utcán él. Csak meg kell teremteni számukra a lehetőséget, hogy újraéljék: ők tehető, cselekedni képes, valaminek a létrehozására alkalmas emberek. Nincs eltékozolt élet, nincs olyan, hogy valaki haszontalan és már semmit sem ér. Ezt érdemes lenne a társadalomnak nem elfelejteni.

*

Sok csillogó fényfüzért láttam már életemben, de ilyet talán még soha. Ezen a füzéren, amit 2017 decembere, az Alföldi utcai látogatásom óta látok, három ifjú hölgy: Dánics Izabella, Olgyay Anna és Tóth Éva Mária szavai és tettei a fények.

Varga Gabriella