Mielőtt januárban elnyerte volna a főbb Grammy-díjakat, a 18 éves amerikai énekes, Billie Eilish átkoncertezte a nagyvilágot, a Rolling Stone-tól az Elle-ig minden fontosabb sajtótermékben szerepelt, és a James Bond-filmek történetében legfiatalabbként felkérték a No Time to Die címdalának megírására. Aki nem tini, vagy nincs kamaszodó gyermeke, és a Grammy-gáláról szóló hírekben szembesült először a nyálkazöldben játszó, túlméretezett ruhát viselő, magabiztos és jellegzetes hangú lánnyal, talán zavarba jött kicsit, hiszen Billie Eilish egészen más, mint amit a korábbi tiniikonoktól megszoktunk. Keszeg Anna kultúrakutatót kérdeztük a jelenségről, elemzéséből kiderült, hogy Billie Eilish egyszerre újszerű, és szerves része, következménye is a kortárs popkultúrának.

Hogyan jellemeznéd a karaktert, amit Billie Eilish a ruháival, a videoklipjeiben játszott szerepeivel hoz? Milyen tiniképet közvetít?

Pimasz és realista. Ha végignézzük a klipjeit, interjúit, jellemzően két arckifejezése van. A pimasz, hierarchiát megkérdőjelező, mindenkire rá- és mindenkit kinevető arckifejezése és testtartása: gyakran nyújtja ki a nyelvét interjúkon, sokszor kislányos a beállása - lásd a keresztezett lábtartást, ami annyi tinilányra jellemző, és olyan nehéz leszokni róla, s aminek olyan jelzésértéke van, hogy soha nem fogjátok megtanítani nekem, hogyan KELL állni/beállni a társadalmi szerepekhez. A másik arckifejezésnek erősebb hagyománya van az ifjúsági kultúrákban: a szorongás, a depresszió, a végtelen szomorúság arckifejezése, az értelmetlenség tudata. Realistának neveztem, mert mögötte van a világ immorális lényegének felismerése, a halál, a mulandóság, a végesség nagyon erős tudatosítása. Billie Eilish a bulik végéről énekel, a nagy bevállalások, kalandok utáni hasfájásról, az alvásról, mint transzállapotról. Meg arról, hogy a jó és rossz örök harca meg van bundázva. 

Billie Eilish nem kimondottan könnyen fogyasztható, nem könnyű nézni a klipjeit sem, ahol fekete festéket sírva néz velünk szembe, vagy cigicsikkeket oltanak ki az arcán. Mégis mainstream lett, minden hátborzongató furcsaságával, karcosságával együtt, és tinik milliói követik. Változott a fogyasztók ingerküszöbe, értékrendje?

Azt hiszem, erre a kérdésre a fentebbiekben válaszoltam: a világ egy karcosabb hely lett az elmúlt két évtizedben. Félünk az ismert és ismeretlen járványoktól, a kinti és benti ellenségtől, a földi élet az általunk ismert formában éppen átalakulás előtt áll, a mélyszegénység sokak számára egyre fenyegetőbb. Billie Eilish a 2000 után született generáció első mainstream hangja. A „jobb már nem lesz”-realizmusának hangját közvetíti. És valami olyat mond, hogy jobb már nem lesz, de meg lehet szokni. Xanax-szal, tudatmódosító szerekkel, arcunkon elnyomott cigicsikkel, hajunkra, bőrünkre engedett pókkal edzve magunkat a borzalmakhoz. És közben nagyon sokat és jót lehet kacagni - többek között a „rossz fiúkon”.

forrás: maszol.ro